Újraindítás
A fene sem tudja, már hányadszor. Azért karácsonykor sikerült megint feltornázni a mérleg nyelvét, úgyhogy megint 3 jegyű számot mutatott. Konkrétan 101,2 kg-ot. Szóval innen indulok újra.
Újra csatlakoztam a Veganuár kihíváshoz, de most szeretném nem abbahagyni februárban. Mert tényleg jó volt idén, minden téren. Januárig pedig megcsinálok egy rávezető kúrát. Nem léböjt, nem tisztító kúra, nincs neki különösebb neve, A célja csak annyi, hogy érezzem azt, hogy át tudom venni a kontrollt a testem felett. nem tudom még, meddig fogom csinálni. Addig, amíg azt nem érzem, hogy ezt bármeddig tudnám folytatni.
Épp tegnap hallgattam meg Szilágyi Liliána beszélgetését DTK-val. Elég döbbenetes volt, de nekem nem azért, hogy ez megtörtént vele, nem is azért, mert ki mert állni vele a nyilvánosság elé, hanem egyrészt azért, mert látom magam, az én helyzetemet a volt férjemmel. A lelki zsarolásait, a mentális, érzelmi bántalmazásait. Azt, hogy mennyire képes ez aláásni az ember önbecsülését. Illetve azt, hogy én ezt mennyire bagatellizálom. Vagy a fene sem tudjam hogy mi ez. Nem érzek már haragot. Nem akarom kiteregetni, nem akarok a fiaimmal beszélgetni erről. Félek, hogy fájdalmat okozok. Meg akarom úszni azt, hogy szembesítenem kelljen akár őket, akár a családom többi tagját, akár a volt férjemet azzal, hgy ez igenis családon belüli erőszak volt akkor is, ha nem csattant el pofon.
A másik fontos mondat az volt, amikor a bulémiával kapcsolatban DTK azt a megjegyzést tette, hogy ezzel nyerte vissza a kontrollt a saját teste felett. Mert más lehetősége nem volt. Az apja, az edzői rendelkeztek a teste felett. Neki az maradt, hogy hánytassa magát.
Sokszor éreztem én is, hogy az egyetlen örömöm az evés és annyit ettem, hogy már fizikailag is rosszul voltam. Nem hánytattam magam, mert annál sokkal jobban utálok hányni, de az ösztönzés megvolt bennem. Helyette bántottam magam máshogyan. Szabotáltam magam, utáltam magam. Fizikailag nem lettem volna képes fájdalmat okozni magamnak, de emlékszem az érzésre, hogy lenyírom kopaszra a hajam. Sosem mertem kopaszra nyírni, mert jobban féltem attól, hogy mit mondanak majd mások, mit gondolnak majd rólam, mint hogy megtegyek egy ilyen, a külvilág számára is látható lépést. Csak nagyon rövidre vágtam magamnak. És még mindig megvan bennem a vágy, hogy olyan igazán rövid hajam legyen, de most azért, mert jól áll és kényelmes. De a félelem megvan bennem, hogy biztos ez az oka? Nem az motivál, hogy a nőisességemet kiírtsam magamból? Nem az önbántás az, ami ebben a vágyban benne van?
A böjtök viszont megadták azt az érzést, hogy én irányítom a testem. Ez pedig egy hihetetlenül jó érzés. Csak aztán sosem vált tartóssá.
Most reggelire iszom egy golyóálló kávét, amibe azért teszek egy kis fehérjeport is, így finom krémes és édes lesz. Egyébként nem tudnám meginni. Ezzel egész jól elvagyok kb. 11-ig. Ebédre egy zabkását főzök, banánnal, chiamaggal, lenmaggal, dióval, almával, aszalt sárgabarackkal. Tegnap 4 óra körül nagyon elfogott a kísértés, hogy egyek valami sósat, mondjuk csipszet, vagy ropit. Ha nyitva lett volna a bolt, lehet, hogy be is mentem volna. De mivel nem volt, elkezdtem azon gondolkodni, hogy süthetnék valami sós palacsintát, vagy pitát, vagy legalább rizst. Meg ott van a tojás is. Végül megettem a maradék sütőtököt, ettem egy kis almát, mandarint és banánt. Arra gondoltam, hogyha most nem tudom megállni, hogy ne egyek, akkor holnap sem fogom tudni megállni, meg azután sem.
Hétfőn kezdtem ezt a kúrát, tegnap még csak a 2. nap volt úgy, hogy hétfőn azért megettem még a vasárnapról maradt paradicsomos bulgurt. Tudom, hogy az első 2-3 nap a legnehezebb, utána már könnyebb lesz. Tudom, hogy mindig csak egy napot kell megcsinálni, de azt jól. Mindig csak egy lépést kell tenni, de azt a jó irányba.
Mai súlyom: 98,7 kg, vagyis 2 nap alatt 2,5 kiló lement. Éhes vagyok, de büszke is arra, hogy a tegnapi kísértésnek ellent tudtam állni. A mai kísértés pedig a mai nap kihívása lesz.