Téradó anno 2018.03.28.

Éjjel álmodtam és most többé-kevésbé még emlékszem is az álmomra. Az elejét nem írom le, az elég kusza. A vége valami ilyesmi volt:

Egy nő egy kertben dolgozott. Érdekes volt, hogy ő még veteményezett, de mellette már gyönyörű, termő paradicsombokrok voltak. Odament hozzá egy férfi és elkezdte fikázni a paradicsomokat. Végül odáig fajult a dolog, hogy leszedett párat és ledobta őket a földre, hogy milyen rondák. Közben mutatta a kezében lévő paradicsomkonzervet, hogy az bezzeg milyen finom. Ez volt az a pont, amikor a nő kiakadt és elkezdett vele üvöltözni, hogy azokat a paradicsomokat még a férje ültette, aki időközben meghalt. És elkezdte védeni a férjét, elmondta, hogy milyen jó ember volt, elsorolta a jó tulajdonságait. Miközben korábban ő is folyton csak szidta, pont azokat a rossz tulajdonságait hozta mindig fel, amiket most a provokáló férfi mondott. És amikor ezeket kimondta, akkor a férfi elmosolyodott és magához ölelte a nőt.

Valahogy így érzem én is magam. Pontosan tudom, hogy vannak jó és rossz tulajdonságaim. De csak a rosszakat látom.

Most is csak azt érzem, hogy nincs semmihez energiám, hogy lusta vagyok. Közben meg egyedül kifestem a konyhát. (Update: mennyezet-glettelés kész. A csiszolást nem fogom megúszni.) Csak közben azt is látom, hogy persze, leglettelem a falat, meg kifestem a konyhát, de semmit nem csinálok tökéletesen. Kicsit girbe-gurba, de nekem jó lesz így is. Az is olyan jellemző, hogy a mennyezetet hagytam a végére. A mennyezet nagyon ronda és tudom, hogy azt nagyon sz@r lesz glettelni, meg csiszolni. Szóval halogatom a dolgot. A lámpát azért feltettem, hogy lássam, hogy hogy mutat, de nem tudtam jól bekötni. (De tényleg, ha két kék vezeték van, akkor honnan tudjam, hogy melyik a földelés????)

Szóval folyton azt érzem, hogy amit magamért teszek, azt csak olyan félig-meddig teszem meg. Sosem voltam perfekcionista és sosem értettem, hogy azok, akik maximalistának tartják magukat, miért tartják ezt rossznak?

Pontosan tudom, hogy vannak nekem is jó és rossz tulajdonságaim. De úgy tűnik, hogy "meg kell halnom"' ahhoz, hogy észrevegyem és értékelni tudjam a jó tulajdonságaimat.

Mindig azt mondják, hogy szeretnem és értékelnem kellene magamat, de én úgy érzem, hogy ezek a jó tulajdonságok csak alibizések. Aki fut, úgysem látja a hibáimat. De én, én tudom az igazságot.

Nem szeretem a testemet. Gusztustalannak tartom magamat és dühös vagyok magamra, hogy ezt tettem a testemmel, hogy ilyenné váltam. Közben meg mindenki azt mondja, hogy ahhoz, hogy változtatni tudjak, szeretnem kell magamat. De amikor az ember csak a rossz tulajdonságait látja, a jókat pedig csak kirakatnak, "fodros szoknyának", alibinek tartja, akkor semmi szerethetőt nem talál rajta.

Volt már, hogy eljutottam odáig, hogy kimondjam: nem tudom szeretni ezt a testet, de tudom tisztelni azért, mert kihordott és szoptatott 4 gyereket, hogy annak ellenére, hogy évtizedeken keresztül mennyi szeméttel tömtem és mennyire nem foglalkoztam vele, még mindig működik. Most abban bízom, hogy talán nem kell, hogy szeressem, elég, ha megadom neki azt a tiszteletet, amit megérdemel.

Arról is beszélt pálferi a tegnap hallgatott előadásában, hogy a szorongásainkat próbáljuk elkerülni. De amíg próbáljuk elkerülni őket, addig újra és újra bekopogtatnak.

Azon gondolkodtam, hogy mi tartott vissza tegnap, hogy elmenjek Emőhöz. Tudom, hogy van bennem egy nagy adag szorongás attól, hogy bárkinek a magánéletébe belegyalogoljak. Erről is írtam már. Amikor Gyurival sétáltam, akkor oda lyukadtunk ki, hogy én úgy éreztem a házasságomban, hogy nincs magánéletem, ezért görcsösen vigyáztam és vigyázok arra, hogy más magánéletébe ne szóljak bele. Így sokszor a kapcsolataimat is blokkolom, nem megyek közel a saját gyerekeimhez sem, nem kérdezem őket az életükről, nem beszélgetek velük.

Biztos úgy lehet ezen a szorongáson is túl lépni, hogy szembenézek vele és erre biztos nagyon jó terep lett volna a tegnapi látogatás, amikor a csoporttal együtt tapasztalhattam volna meg, hogy nem minden közeledés jelenti a magánszféra megsértését. De sajnos tegnap tényleg nem voltam olyan állapotban, hogy ezt megtegyem.