Téradó anno 2018.03.23.

"Megélni a fájdalmakat, hogy megfejthessük az üzenetét"

Tegnap este elolvastam az Érző férfiakból Gyuri fejezetét. Aztán fél éjszaka azon gondolkodtam, hogy megpróbáltam felidézni az én fájdalmaimat. Egyszerűen nem találtam őket. Félelmet, bizonytalanságot, kis csalódásokat, nem túl mély veszteség-érzéseket találtam, de igazi lelki fájdalmat nem. És azon agyaltam, hogy tényleg ilyen burokban éltem volna, vagy csak nem engedtem magamnak megélni.

Eszembe jutott nagypapám halála, vagy a vetélésem 20 éves koromban, vagy egy nagyon kedves barátom nagyon hirtelen halála, a válásom, a gyerekektől való elválasztás... egyiknél sem fájdalmat érzek és éreztem, legfeljebb szomorúságot és olyan haragot, amit szintén nem engedtem kitörni. (Illetve egyetlen alkalommal engedtem neki utat, akkor sem azok felé, akiknek igazán szólt.)

Egyetlen igazi fájdalom-érzés jutott eszembe, ennél a fájdalom valósnak tűnt, de igazából csak egy álomban éltem meg. Hogy mikor álmodtam, arra már nem emlékszem, de maga az álom elsőéves egyetemista koromban játszódott. Akkor még a gyöngyösi főiskolára jártunk, a kollégium és az előadótermek egy épületben voltak. Reggel lementünk a recepcióra, ott megkaptuk a leveleinket, amiket aztán az előadások alatt olvastunk el és válaszoltuk meg. Én vagy 7 barátommal, volt gimis osztálytársammal leveleztem. Köztük Norbival is, aki nagyon jó barátom lett. Ő egy nagyon különös fiú volt és talán ez vonzott benne. Talán szerelem is lehetett volna belőle, ha ő nem ment volna el papneveldébe. Egy nagyon értelmes fiú volt, Bécsben és a Vatikánban tanult. Aztán kilépett, mert nem értett egyet a II. vatikáni zsinattal. Utána, ha jól emlékszem, mégis visszavették, de később végleg kilépett, megnősül, aztán elvált és olyan 35 éves kora óta otthon van rokkantnyugdíjasként, skizofréniával kezelik. Senkivel nem tartja a kapcsolatot, a házat sem nagyon hagyja el.

Álmomban levelet kaptam, az egyetemi előadáson olvastam el. Az volt benne, hogy meghalt a Norbi. Álmomban kint voltam az előadóterem előtti folyosón, összegörnyedve guggoltam, zokogtam és üvöltöttem a fájdalomtól. Olyasmit tettem, amit ébren sosem mertem volna megtenni.

Nincs más fájdalom-élményem (ha lehet ezt így mondani), amire azt mondhatom, hogy valóban átéltem. Ahogy harag-élményem is csak az az egy van, amikor a nővéremmel és anyuval üvöltöttem. Ez már a válás időszakában volt, amikor valami lakhatási lehetőséget kerestem. Lehetett volna venni féláron lakásokat banki károsultaktól. Nagyon rossz érzéssel, de belementem a dologba és aláírtam egy szerződést egy közvetítő céggel. A nővérem pedig valami olyasmit mondott, hogy hülyeséget csináltam, mert az emberekben nem lehet megbízni. Akkor, mintha átszakadt volna benne valami gát. Úgy éreztem, hogy nekem semmi másom nem maradt, csak a bizalmam az emberek iránt. Nem tudom már, hogy mit üvöltöttem, de bemenekültem a saját haragom elől a kisszobába. Anyu jött utánam és úgy láttam, hogy pofonra emeli a kezét. Tudtam, hogy ezzel akar kizökkenteni, észhez téríteni. Kilöktem őt a kisszobából, magamra csuktam az ajtót és mondtam nekik, hogy hagyjanak békén. Anyu nyugtatót akart adni, amit nem fogadtam el. Felhívtam a férjemet, hogy jöjjön értem, mert nem tudok most busszal hazamenni. Aztán 10 perc alatt lenyugodtam.

Ez a két este jut eszembe és most nem tudom, hogy ez szerencse, hogy ilyen burokban nőttem fel, hogy nem értek igazán nagy veszteségek, vagy teher, hogy én ezeket a fájdalmakat és haragokat nem mertem soha igazán kiengedni. Vajon milyen árat fizetek én ezért?