Reggeli álom

Egy öreg, felújított házban vagyok, Viktorral beszélgetek. Nem az én házam, de hasonlít rá és tudom, hogy otthon vagyok. 

Ülünk az asztalnál, beszélgetünk. Az asztalon egy vázában száraz virágcsokor. Süti is bent van. Amikor simogatom a fejét, nyalogatja a másik kezem. Van bent egy kis macska is. 

Egyszer csak az asztalra esik egy kb. 30 centis kígyó, vagy sikló. Fekete, fehéres pöttyökkel. Megijedek tőle, felpattanok, ezzel lesodrom az asztalról. Leesik a földre. Úgy teszek, mintha mi sem történt volna, úgy tűnik, Viktor nálam is jobban megijedt. Elmegyek, hogy hozzak egy partvist és lapátot, de mire visszaérek, nem találjuk a kígyót. Egyszer csak észreveszem, hogy a macska elkapta. Odamegyek, akkor látom, hogy nem a kígyót kapta el, hanem egy egeret. Körülnézek a szobában, a földön egy csomó bogár, rovar, csúszó-mászó van. Nyugodtnak tettetve magamat azt mondom, hogy " Kicsit sok itt az élőlény". Viktor erre megjegyzi, hogy "Nem az élőlény sok, mi vagyunk sokan." Megértem, hogy ezzel arra céloz, hogy nem ők jöttek be az én házamba, én tolakodtam be az ő élőhelyükre.

Új kép.

Egy nagyon puccos szobában vagyok, 20-25 éves lehetek. Egy másik lány is van velem. A szobatársam lehet. Éppen kicsomagolunk, beszélgetünk.

Aztán egy nagy ágyban fekszem. Sötét van, mégis jól látom a nőt, aki bejön a szobába. Elegáns 50-es. Telefonál épp, németül beszél, miközben elkezd levetkőzni, kiveszi a fülbevalóját, láthatóan otthon érzi magát. "Entschuldigung" mondom neki, de mintha ott sem lennék. Bemegy a fürdőszobába. Kinézek az ablakon. Mintha az Andrássy út egyik palotájának az emeleti szobájában lennék. Az utcán nagy tömeg, nyüzsgés, zaj, de már nappal van.

Kimegyek a szobából, kabátban, táskákkal. Egy előkelő kollégium folyosóján vagyok. Benyitok néhány ajtón, mindenhol valamilyen előadás van. A nézőteret látom hátulról. Nem megyek be. Keresem az én szobámat, ahonnan kijöttem. Széles folyosókon, nagy lépcsőházakon megyek, mindenhol beöltözött, vidám, hangos emberek, fiatal színészek, táncosok lehetnek. Határozottan emlékszem, hogy hol kellene lennie a szobámnak, de hiába nyitogatom sorra az ajtókat, nem találom.

Már nem a kollégiumban vagyok, hanem az utcán, egy étteremnél egy középkori ruhába öltözött pincér szólít meg. Kedvesen mosolyog és gratulál. Többen is megismernek, kifejezik elismerésüket, csodálatukat, arról beszélnek, hogy milyen jó voltam valamelyik szerepemben. Fogalmam sincs, miről beszélnek. 

Belenézek az étterem kirakat-ablakába. Egy 50-es, elegáns, valóban szép nőt látok. Csodálkozom rajta. Ez én lennék?

***********************

Mit mond ez az álom nekem?

Nem találom a helyemet. Sem egy régi parasztházban, ahol betolakodónak érzem magam, ahol bár szeretnék a természethez közel lenni, de nem tudok annak a része lenni.

Sem a nyüzsgő nagyvárosban, ahol sikeres vagyok, ahol mindenki elismer, de érzem, hogy ez csak színészkedés, álarc. Ez nem én vagyok, de hogy hol van igazából a helyem, azt nem tudom. Pedig valamikor fiatalon még megvolt, csak valahogy nem találok oda vissza.