Kapcsoló

Mintha lenne a fejemben egy kapcsoló, ami bekapcsol egy belső vetítőt, bármi is történik velem. Ha rossz kedvem van, ha unatkozom, ha fáradt vagyok, ha semmihez sincs kedvem, ha elégedetlen vagyok, ha ideges vagy dühös vagyok, akkor elindul a vetítés.

Bekúszik hátul az agyamba egy film, valami kajáról. Valami édességről, vagy épp sósról, savanyúról. egy kis csípőssel, aztán megint édesség. Mintha leblokkolna minden mást. Ott megy a háttérben a vetítés és nem hagy tisztán gondolkodni, nem hagy értelmes döntéseket hozni.

Pontosan tudom, hogy nem megoldás se a rossz kedvre, se az idegességre, se a dühre az evés, a testem is kétségbeesve jelez, hogy ne tedd!, mert megint rosszul leszel, megint hasmenésed lesz, vagy elnehezülsz annyira, hogy úgy érzed, jártányi erőd sincs. Mégis, képzeletben elkezdesz főzni, sütni, elképzeled az ennivalót, végiggondolod, hogy mi is van itthon, miből lehetne valamit készíteni. Bármit. És aztán már nincs megállás, nem tudsz ellenállni, valóban felkelsz, megcsinálod és megeszed. Aztán rájössz, hogy nem is erre vágytál igazán. Ha édeset ettél, akkor sósra, ha sósra, akkor édeset. Ha pedig már semmi sincs otthon, akkor rendelsz egy pizzát. És utána rosszul vagy. Tényleg, fizikailag. 

Pontosan tudom ennek az egésznek a hátterét, értem a biokémiáját, vagy legyen az bármi, ami lekapcsol a hüllőagyba. És mégsem tudom megakadályozni. Az már csak hab a tortán, hogy utána milyen bűntudatom van és mennyire utálom magam, amiért ismét elbuktam. Mert az a legszarabb az egészben, hogy pontosan tudom, értem, hogy mi történik, mégsem tudom megállítani a filmet.

Olyan ez, mint a kábítószer. Nyilván az is.

Régebben a léböjt kúra még bevált. Mostanában már az sem megy. Olyan, mintha átléptem volna egy határt - a fejemben ez a 100 kiló -, ahonnan már nincs visszaút. Önerőből legalább is nincs. mert pont az az erő szűnt meg, ami lekapcsolhatná a vetítést, vagy betehetne egy új filmet a helyére.

Két lehetséges utat látok. Vagy az kellene, hogy legyen itt velem valaki, aki napi 24 órában felügyel, elém rakja az ételt és rugdos, hogy mozogjak, vagy nekem kell elmennem valami elvonókúrára. Elmenni legalább egy hónapra egy olyan helyre, ahol elém rakják az étet, azt és annyit, amennyit ehetek és rugdosnak, hogy mozogjak.

Azt gondolom, hogy ha sikerülne így 100 kiló alá mennem, ha ki tudnék így alakítani egy napi rutint, ha kitapasztalnám, hogy miből, mikor, mennyit ehetek, ha kialakulna egy rendszer az életemben, azt utána már tudnám folytatni.

De ezt az első lépést nem tudom egyedül megtenni.