Futni egy nehéz hátizsákkal

Ma hajnalban ismét álmodtam. Több jelenet is volt, de mind nagyon rossz volt.

Talán azza kezdődött, hogy Halmai Zsuzsával beszélgettem. Neki panaszkodtam, hogy mennyire egyedül érzem magam a munkában. Mennyire azt érzem, hogy nem kapok igazi segítséget. Ki így, ki úgy hagyott magamra, de rég nincs már az a csapatmunka, ami 2 éve még megvolt. 

Mintha egy nehéz hátizsákkal próbálnék futni, miközben tudom, hogy teljesen reménytelen, a kudarc elkerülhetetlen, csak az a kérdés, hogy mikor üt be.

Azt hiszem, a nagypapámtól kaptam egy motorcsónakot. Elég csúnya, barna bádog csónak. Egy álmomban már szerepelt.

Utánfutóval kellett a vízpartra vinnem. El is indultam vele, de aztán rájöttem, hogy bár az útvonal, amin megyek helyes, csak épp nem abban a városban vagyok, ahol lennem kellene. Pedig Baján voltam.

Egy hasitasi volt nálam, abban volt minden iratom, pénzem, telefonom. Illetve abban kellett volna lennie mindennek, de a táska üres volt.

Mikit akartam elvinni csónakázni. Ehelyett csak teljesen elveszve bolyongtam.

Ez már elég zavaros. Valami filmforgatáson vagyunk, de még csak előzetes megbeszélések vannak. Egy nagy teremben vagyunk, mintha egy egyetemi előadóterem lenne.

Bemutatnak valami hihetetlenül értékes kelléket. Egy zsidó család ajánlotta fel a forgatáshoz egy elhúnyt rokonun állkapocs darabjait. Nem egészen értettem, hogy miért kell a filmforgatáshoz az eredetit használnunk. Én javasoltam, hogy dugjuk el valami biztonságos helyre. Volt az előadói asztal előtt egy csatornanyílás. Valami rekeszes dolog volt, olyasmi, mint egy fürdőszobai lefolyó rácsa. A előadó gondosan becsomagolta az állkapocs-darabokat és bedugta ezek közé a rácsok közé. Ott, mindenki szeme láttára. Aztán hoztak egy másolatot, hogy azt fogják majd használni. Egy magas férfi ült mögöttem, ő volt a felelős az állkapocs biztonságáért.

Amikor vége lett a megbeszélésnek, mindenki kiment a teremből. Nekem is csak utólag jutott eszembe, hogy az állkapocs ott maradt eldugva. Gyorsan próbáltam visszafutni, de hömpölyögve jött szembe velem a tömeg. Végül odaértem az előadóterembe, már tele volt fiatal egyetemistákkal, de az egész csatornarács eltűnt. Nem értettem, hogy hogy történhetett ez, hogyan tudták az egész lefolyóval együtt ellopni?

És azt sem értettem, hogy miért én érzem ezért felelősnek magam? Az igaz, hogy én javasoltam, hogy dugjuk el, de nem az én feladatom lett volna őrizni. De úgy tűnt, hogy senki más nem aggódik miatta, de attól, hogy én felelősnek érzem maga (mert én javasoltam, hogy dugjuk el), így valóban rám is hárul a felelősség.

Ez már tényleg nagyon kusza álom, nem is igazán elmékszem az elejére, csak jelenetek villannak fel.

Horváth Marival találkozom, aki úgy viselkedik, mintha ez tök természetes lenne. Mintha nem esett volna ki vagy 10 év, hogy nem találkoztunk, nem is beszéltünk. Hívott, hogy menjünk be egy boltba, nagyon klassz gyöngyök érkeztek. Bementünk, de gyöngyök nem is voltak. Színes mágneses lapok voltak, mindenféle ábrákkal. Például egy több részből álló zsiráfos kép, amin a gyerekek magasságát lehet mérni. Ezek Marinak nagyon tetszettek, én nem igazán tudtam értékelni.

Apu elutazott valahova hosszabb időre. Én voltam otthon, amikor hazaért. Le volt fogyva, de jól nézett ki, annak ellenére, hogy halálos beteg volt. Furcsa öltözetben volt, mintha valami trópusi nyaralásról ért volna haza.

Megölelt és nagyon örült nekem. Én viszont úgy éreztem, hogy ebben az ölelésben szexuális vonzalom van. Menekültem volna, de úgy tettem, mintha minden rendben lenne. De belül nagyon féltem és nagyon ismerős volt ez a helyzet. Vagy az érzés. De nem mertem semmit csinálni.

Vendégeket várunk, a levest anyu megfőzte, de semmi más nincs kész és mindenki eltűnt, egyedül vagyok. Anyu még üzent, hogy ott van valami olyan szekrény, mint egy hűtő, abban vannak még dolgok.

Próbálok kiigazodni azon, hogy mi hol van. Van ott egy fiataember is, úgy tűnik, ő tud valamit.

Kiderül, hogy ez valami olyan gép, amibe bele kell tenni mindenféle gyümölcsöt és leveket gyárt belőle. Beindítja a gépet. Kiderül, hogy nem is leveket gyárt, hanem valami vastag kolbász szerű kocsonya jön ki belőle. De a zsák, amibe bele kellene mennie ennek a kocsonyának már megtelt, ott fekszik a gép nyílása mellett. A kocsonya meg jön ki a csövön. Próbálom a két kezemmel megtartani, hogy ne a földre menjen és keresem, hogy mit tehetnék a cső alá. Semmit nem találok. Se zsák, se vödör. Nem tudom a gépet lekapcsolni sem, senki nincs a közelben, aki segíthetne. Nagyon kétségbe vagyok esve, de nem tehetek mást, el kell mennem valami zsákot szereni. Otthagyom a gépet és futni kezdek. Megkerülök egy háztömböt, mögötte van egy kisteharautó, vagy furgon. Abban kell, hogy legyen nagy, fekete szemeteszsák. Azt hiszem, találok is egyet és újra futni kezdek, de nem haladok egyáltalán. Ott van rajtam egy nagyon nehéz hátizsák. Minél jobban próbálok futni, annál jobban húz lefelé. 

Végül meglátom, hogy mindenki vidáman eszi a gépnél a gyümölcsöt. Minden rendben van, mindenki vacsorázott. Kivéve engem. De ez senkit nem érdekel. Senki nem tudja, hogy én mennyit idegeskedtem, mennyit kínlódtam. És senkit nem érdekel, hogy én hogy vagyok.

102,1; vércukor 10,0, vérnyomás 114/66

Tegnap össze-vissza ettem mindent, miután anyu is elment. Tegnap korán keltem és sokat dolgoztam a kertben. Gergő itt volt, sokat segített. Aztán 11 körül elment, én meg lefeküdtem aludni. Anyut kivittem az állomásra és utána már csak filmeket néztem és ettem. Közben persze járt az agyam, hogy csinálni kellene az önkéntes tábor dolgait, felvinni a többi önkéntest is a rendszerbe, válaszolni a kérdéseikre és utánanézni néhány dolognak. De bakker, szombat van. Miért kell nekem minden áldott nap, szabadság alatt is, meg hétvégén is dolgoznom?

Szóval nem vettem elő a laptopot, nem dolgoztam, csak az agyam kattokott, hogy ma mi mindent kell megcsinálnom, hiszen hétfőn tanulmányi kirándulásra megyünk, úgyhogy vasárnap kell dolgoznam. Mert én nem tehetem meg, hogy elmegyek a szezon közepén Erdélybe táncolni, vagy Baráti körös kirándulásra, vagy raftingolni, vagy bármit csinálni, ami nem munka.

Sami is ír minden nap. Koray is. Nem válaszolok. Megnyitás nélkül archiválom, vagy törlöm a leveleiket, de nem jó ez így.

Ma reggel úgy ébredtem, mint akit összevertek. Rettenetesen fáradt vagyok és nagyon érzem azt a hátizsákot, amiben mintha szikla lenne, annyira lehúz.

Talán az alacsony vérnyomás, vagy talán inkább a tegnapi össze-vissza evések miatt van így.

Nem tudtam hajnalban kimenni a kertbe se, még csak locsolni sem. 

Mindegy, csinálom a dolgom tovább, próbálok futni a hátizsákommal, miközben tudom, hogy a kudarc elkerülhetetlen, csak az a kérdés, mikor üt be.