Elengedni, ami felesleges

Szóval, kaszálás közben jól lehet gondolkodni. De persze voltak előzményei is a gondolkodásnak.

Az egyik előzmény az a bajai osztálytársammal való beszélgetés volt. Ő is elvált, még 2003-ban. 7 éve él együtt egy pasival, aki gyakorlatilag nem vele él, hanem élősködik rajta. Iszik és kihasználja. Mindegy, nem is részletezem. A lényeg, hogy az Andi is nagyon pontosan látja a helyzetet, a pasi rokonai is pontosan látják és el is mondták neki, hogy abszolút megértenék, ha otthagyná. Vagyis kidobná. Volt is már erre precedens, de aztán visszafogadta. Talán ő is fél az egyedülléttől.

Búcsúzásnál azt mondtam neki, hogy engedje el, ami felesleges.

Szóval én is pontosan azt érzem, hogy el kellene engednem egy csomó dolgot az életemből, ami felesleges, ami lehúz, ami akadályoz, ami nem tesz jót nekem, ami nem tesz boldoggá. 

Az elengedés mondjuk nem is jó szó erre. Ha elengedsz valamit, az - Pál Ferivel szólva - csak leesik és pufan egyet. Ő valahogy úgy mondja, hogy fel kell ajánlani Istennek. Na, ez nekem nem megy. De az elengedés az mégis csak valami passzív dolog. Én elengedhetem, ha ő nem ereszt.

Igazság szerint az én életemben is van egy csomó dolog, ami felesleges, ami lehúz, ami akadályoz, ami nem tesz boldoggá, ami nem jó nekem. Ilyen például az állandó aggódás, ami mára már állandó szorongássá vált. A cukor, a glutén, a tejtermékek. A túl sok munka. A bűntudat. Az állandó félelem attól, hogy nem fognak szeretni, ha kiállok magamért. A Facebook. Na, meg a 40 kiló zsír.

És hát néhány emberi kapcsolat is. Igen, a Sami is. Bár ő nem élősködik rajtam, nem használ ki, hiszen nincs is itt. De igazán sosem voltam szerelmes belé és azt érzem - bár mindig, mindenben támogatott, szeretett, amikor bejött az életembe, akkor életmentő volt, - egyszerűen lehúz, kisajátít, nem engedi, hogy azt tegyem, ami valóban jó nekem. Nagyon régóta érzem ezt, de nem tudtam szakítani vele. Voltak próbálkozások, aztán ugyanúgy visszafogadtam őt, ahogy Andi a pasiját.

Tegnap (vagy tegnapelőtt? azt sem tudom, milyen nap van) meghallgattam Dr, Buda László egyik előadását a szomatodrámáról. Elmesélt egy esetet, amiben egy nő kereste fel. A szomatodráma során az ideg és az izmok jelentek meg, ahogy az idegek rángatják az izmokat, amiben pedig a férjével való kapcsolatára ismert. Elmesélte, hogy egyszer összeszedte minden bátorságát és harmincvalahány évnyi házasság után a férje elé állt azzal, hogy el akar válni. Fel akarja számolni a közös Bt-t és el akar költözni. A férje reakciója az volt, hogy nem teheti ezt meg vele, ő ebbe belehal. A nő végül maradt nem tudott lépni. Azóta sántít.

Hát, én ugyanígy vagyok Samival. Pontosan tudom, hogy nem hal ő abba bele, ha én otthagyom. (A szöveg ugyanaz: te vagy az életem értelme, ha elhagysz, abba belehalok... ) Vagy ha belehal, - volt már ilyen is, öngyilkossággal való fenyegetőzés és az én felelősségem hánytorgatása - az az ő problémája, nem az enyém. Az én döntéseimnél az én érzéseimet kell néznem és nem a másikét. Ez önzés. Vagy önszeretet, meg öntisztelet, amivel Buda Laci is befejezte az előadását. Tudom és nem tudom megtenni. Biztos benne van az is, hogy félek, hogy egyedül maradok, ha ő nincs, akkor senki más sem lesz, aki szeret. De az igazi oka az, hogy képtelen vagyok ilyen fájdalmat okozni neki. Pont annak az embernek, aki ennyire szeret. Ő is mindig azt mondja, hogy álljak ki magamért. Sokkal értékesebb vagyok, mint amennyire tartom magam. Pontosan, azt mondja, amit Buda Laci mondott az önszeretetről és az öntiszteletről. De csak addig akarja, hogy ezt tegyem, amíg ő nem kerül ki ebből a szituból. Pedig ha igazán szeretem és tisztelem magam, akkor nem maradok egy olyan férfi mellett, aki nem a Társam, mégha ezt el is hitetetem magammal. Szóval vele kellene kezdenem az elengedést. De ő az a török, akit megfogtam, de nem ereszt.

Úgyhogy elkezdtem kisebb dolgokkal.

A Facebook-ot hibernáltam. Bár van egy másik fiókom, egyrészt a munka miatt, másrészt a hírek miatt, de ott nincs egyetlen ismerősöm sem. Álnéven vagyok fent és nem kommentelek, nem osztok meg semmit. Hogy hiányzik-e. Eléggé. De így, hogy a kamuprofil megvan, elviselhető a hiány. A messengeren pedig maradtam, szóval nem váltam elérhetetlenné. Hogy meddig leszek hibernálva, nem tudom. Félő, ha visszamegyek, ugyanúgy be fog szippantani, mind eddig mindig. Nem fogom tudni kontrollálni magam, meg az időt, amit ott töltök hülyeségekkel.

Volt valami, ami kényelmetlen, zavaró volt az életemben. Próbáltam, ha nem is kényelmessé, de legalább nem zavaróvá tenni. Nem sikerült. Őt konkrétan kidobtam. Nem vagyok rá büszke. Még ide sem írom le, hogy mi volt ez a valami. Igazából nem volt etikus, amit tettem, de nem akarok még saját magam felett sem ítélkezni. Tettem már ennél rosszabbat is és együtt tudok élni vele. 

Egyelőre kiiktattam az életemből a cukrot, a glutént, a tejtermékeket. Mondjuk a fehérjeturmixban van édesítőszer, meg szója, meg ki tudja még micsoda, amik szintén nem túl jók, de talán ez is olyan, mint a kamu Facebook profil. Helyettesítőnek jó és segít átvészelni az átmeneti időszakot, amíg végleg át tudok váltani az egészséges kajákra. Félő, ha nem lennének, akkor óhatatlanul visszaesnék.

Kidobtam Kadirt is. Mondjuk ő is egy olyan török, akit megfogtam, de nem ereszt. Őt is letiltottam, töröltem már egy párszor. Kidobtam az ajtón és visszajött az ablakon. Persze én voltam a hülye, hogy kinyitottam neki. Most már nem is tiltom le, csak nem válaszolok neki. Törlöm az üzeneteit olvasatlanul. Hogy ez meddig lesz így, azt sem tudom. 

Azt hiszem, egyelőre itt tartok. A túl sok munkától, az állandó aggódástól és szorongástól, a félelemtől, hogy nem fognak szeretni, ha kiállok magamért, vagy ha nem 200 %-on teljesítek, még messze nem sikerült megszabadulnom. Mégcsak tervem sincs, hogy hogyan lehetne ezektől megszabadulni. Talán úgy, ahogy a 40 kiló zsírtól. Lassan, fokozatosan, türelemmel, kitartással. Biztosan összefüggnek a testi és a lelki megszabadulások, csak sosem tudom, melyik az ok és melyik az okozat. Biztos mindkettő mind a kettő. Úgyhogy kezdem a zsírral, az kontrollálhatóbbnak tűnik.