Az önszabotázs művészete

"Csak annyira szeresd magad, amennyire a gyerekeidet szereted. Nekik sem adnál olyasmit, ami árthat nekik, hát magadnak se adj." 

Ezt én tanácsoltam valakinek. 

Persze már akkor eszembe jutott, hogy milyen nagyon okos is vagyok én, amikor másoknak kell tanácsokat osztogatni.

A múltkori alkalmon azt a "házi feladatot" kaptam, hogy válasszak három olyan dolgot, amit magamért teszek meg. Három olyan dolgot, amivel örömöt szerzek saját magamnak és amit minden nap megteszek majd.

Nagyon nehezen választottam. Egyszerűen semmi sem jutott az eszembe, ami nem az evésről szólna.

Végül némi segítséggel ezeket sikerült választani:

1. Lábáztatás jó meleg, fürdősós vízben, 15 percig

2. Séta 30 percig

3. Meleg, gyümölcsös tea iszogatása

Nem egy túl merész vállalás, igaz? És mégsem igazán működik.

Csináltam, persze, csak nem egészen úgy, nem annyit, amennyit vállaltam. És közben arra gondoltam, hogy igazából mi értelme az egésznek, ha nem is a magam örömére csinálom, hanem csak azért, mert ez a házi a feladat? 

A lábáztatás jó volt, de a lavórt behozni, kivinni kényelmetlen. Úgyhogy inkább a fürdőszobában csináltam, ahol viszont hideg volt és túl magas a szék ahhoz, hogy kényelmes legyen. Reggel csináltam, hogy legyen gyorsan letudva a feladat. Gondoltam, közben meghallgatok egy 15 perces meditációt. Jó, ha 5 percig bírtam.

A sétálás szerdán még megvolt, Tegnap már nem mentem el. A kertben dolgozgattam egy kicsit, gondoltam, ezzel helyettesítem a sétát. Nagy a sár, alig lehet menni az erdei úton... 

Gondoltam, módosítom a feladatokat, vagy hagyom az egészet, így nincs értelme. Hiszen nem a magam örömére teszem meg ezeket - már ha megteszem -, hanem kötelességből. De aztán arra jutottam, hogy ezeket én választottam. Talán épp az a lényeg, hogy csináljam akkor is, ha úgy érzem, hogy csak kötelességből teszem. Mert igazából nem az örömszerzésről szól ez a feladat, hanem az önszabotázs abbahagyásáról. És lehet, hogy mindegy, hogy azért hagyom abba az önszabotázst, mert be akarom fejezni, vagy azért, mert ezt a feladatot kaptam. És nem ürügyként kellene használnom a házi feladatot a nemcsinálás megidealizálására, hanem meg kellene keresnem azokat a módokat, amikkel mégis jólesően tudom megcsinálni. Vagy egyáltalán, csak csinálni. 

Mint a futást egyetemista koromban, amikor a barátnőmmel minden nap elmentünk a sportcsarnokba és lefutottunk 10 kört. Nem volt egy nagy távolság, talán 1600 méter, cserébe viszont rettenetesen unalmas. Egyedül biztos nem csináltam volna. Így viszont mentünk és minden nap lenyomtuk a távot. Aztán, amikor már annyira untam, hogy nem tudtam rávenni magam az értelmetlen körözésre, nem abbahagytam, hanem kimentem az erdőbe futni. Egyedül. A táv hosszabb volt, úgy 3,5 km, ráadásul dombos terepen, volt, ahol nehéz, homokos úton. Úgy rémlik, hogy néha kicsit féltem is, mégis mentem. És egy idő után már hiányzott, ha kihagytam. 

Ezt az érzést keresem most is. Hogy belülről jöjjön a késztetés, a motiváció, hogy tegyek magamért jó dolgokat, csak azért, mert az nekem jó.

Úgyhogy most ki is kelek az ágyból, és elkezdem.