Az érzések mögött

Ahhoz, hogy változzak, meg kell értenem, hogy a [Felsőbb Erőmre való] ráhagyatkozás nem azt jelenti, hogy feladnám magam, vagy hogy kudarcot vallottam volna. Azt jelenti, hogy már nincs szükségem arra, hogy igazam legyen.

Ma reggel Veit Lindau: Érzelmi öngyógyítás című meditációját hallgattam. Olyasmi volt, mint a belső utazás. Az érzéseimet kellett felfedeznem és megnézem, hogy mit akarnak mondani nekem. Aztán megnézni, hogy mi van az érzések mögött..

Az első, ami előjött - természetesen - a félelem volt. Illetve a félelem és a szorongás. Aztán rá kellett jönnöm, hogy a kettő nem ugyanaz. Csak eddig mindig úgy gondoltam, hogy az a különbség közöttük, hogy a szorongásnak nincs konkrét tárgya, iránya, oka, a félelemnek viszont van.

Végül is lehet, hogy most is így gondolom és nem mond ellent ennek az, ami ma reggel jött. Vagyis az, hogy a félelem ugyanaz a léleknek, mint a fájdalom a testnek. Megvéd, hogy ne menjek veszélyes helyekre, ne kockáztassak feleslegesen, ne menjek bele olyan helyzetekbe gondolkodás nélkül, amikből nem jöhetek ki jól. De közben a félelem leküzdése olyan, mint az edzés. Erősebbé tesz és megmutatja, hogy képes vagyok megtenni valamit és amitől féltem, az talán nincs is ott. Szóval nem azért van, hogy visszatartson, csak azért, hogy felkészülten menjek be azon a félelmetes kapun.

A szorongásnak más a célja, de erről majd később.

Szóval mi van a félelem mögött? Mitől is félek igazán? A válasz, ami jött: a magányosság érzése. Az, hogy egyedül maradok. Ami azért nagyon különös, mert igazából egyedül maradtam és ez mutatta meg, hogy egyedül is képes vagyok bármire. Az egyedülléttől való félelem mögött az van, hogy egyedül nem vagyok életképes. Kell egy férfi, aki dönt helyettem, aki felnőtt lehet helyettem, aki gondoskodik rólam. Volt benne részem és nem tett boldoggá. Hát elvétetett, hogy lássam, hogy nem halok bele. Mégis, a félelem az egyedülléttől megmaradt. És párosul azzal, hogy nem tudok segítséget kérni. Mintha magamnak akarnám bebizonyítani, hogy igenis, képes vagyok egyedül, segítség nélkül megoldani.

Szóval, mi van a magányosság-érzés mögött? Miért van rajtam évek óta ez a nyomasztó érzés? És itt jön be újra a szorongás.

Amikor már minden kapaszkodó eltűnik, vagy én elvetem, miközben ott van az állandó szorongás, magány és aggodalom, akkor észre kell végre vennem, hogy egyetlen út van, ha megbízom a Felsőbb Erőmben. És ő nem valami megfoghatatlan és hihetetlen kötélként lóg le abba a kútba, amibe magamat dobtam, hanem az emberek kinyújtott kezében, akik körülöttem vannak. Nem gyengeség elfogadni a segítséget, pláne nem az segítséget kérni, hanem a Felsőbb Erőm elfogadása.

Azért kell a szorongás, hogy ne legyen más út, mint a BIZALOM. Az, hogy elismerem, hogy egyedül tehetetlen vagyok az étellel szemben, az életem irányíthatatlanná vált. És ezért eljussak végre arra a hitre, hogy csak egy nálam hatalmasabb erő állíthatja helyre a gondolkodásom józanságát.

Ha ezt valóban elhiszem, akkor fog a szorongás is végleg eltűnni.