Az én OA-s történetem

Először is szeretném megköszönni, hogy megoszthatom veletek az én történetemet. Még csak 4 hónapja csatlakoztam a programhoz, még az első lépést sem tettem meg a 12 lépéses programban, de úgy érzem, hogy az életemben nagyon nagyot sikerült előrelépnem az OA-nak, a programnak, a társaimnak és a Felsőbb Erőmnek köszönhetően.

Talán ez a legnagyobb lépés, hogy ma már le merem, le tudom írni, ki tudom mondani, hogy van Felsőbb Erőm, akit el tudok fogadni, akiben tudok hinni és bízni és hajlandóvá váltam átadni az irányítást neki.

Ezért engedjétek meg, hogy egy olyan imával kezdjem a bevezetőmet, amit az egyik külföldi speakertől hallottam és amit ma már minden reggel elmondok:

Istenem, vigyél oda, ahova szeretnéd, hogy menjek. Hozd az utamba azokat az embereket, akikkel szeretnéd, hogy találkozzam. Add a számba azokat a szavakat, amiket hallani akarsz tőlem. Állíts félre a te szándékaid útjából. Őrizz meg engem az egómtól és az önmagam fontosságába vetett hittől, hogy mindig alázattal szolgálhassak.

Mondhatnám, hogy az én történetem is duci kislányként kezdődött, de én is túl vagyok már rengeteg önismereti munkán, belső utazáson, családállításon és talán az lenne a helyes meghatározás, hogy a történetem már magzat koromban kezdődött - amikor anyunak nem volt annyira fontos az én egészségem, hogy abbahagyja a dohányzást -, esetleg már a dédanyámmal, aki az I. világháború idején magára hagyta az akkor 2-3 éves nagypapámat a két bátyjával együtt. Jobban mondva elvitte őket a bolthoz, ahova ő bement, de ahonnan nem jött ki. Vagy a születésemkor, amikor anyu rám nézett, ahogy az orvos a kezében tartotta a 2 kiló 65 dekás testemet és az volt az első gondolata, hogy ez nem is ember, ez egy macska. Vagy amikor csak annyit üzent apunak, hogy megszületett Gabi, aki abban reménykedett, hogy ez Gábort jelent. Vagy amikor azzal kellett szembesülnöm, hogy a nővérem mellett, aki mindig kitűnő tanuló volt, aki kitűnően hegedült, vékony volt és rendkívül hajlékony, aki versenyeket nyert matematikából meg minden másból, én csak egy középszerű valaki voltam, akinek mindig volt legalább egy négyese, akinek egy rémálom volt a tesióra, mert a kislabdadobáson kívül mindenben tök béna volt és akinek az egyetlen lehetősége a szeretet kivívására, ha kitakarítja a folyton koszos és rendetlen lakást, ahova soha nem mert barátokat hívni, mert szégyellte, ahogy élnek. Vagy amikor 8-9 évesen a szomszéd Dodó bácsi azt kérte, hogy üljek az ölébe én meg rettentő kínosan feszengtem és éreztem, hogy ez nem helyes, de sem anyu, sem apu nem védtek meg, csak nevettek…

Vagy amikor úgy kellett végigélnem a gimnazista éveimet, hogy szégyenkeztem az alkoholista apám miatt, aki egy hihetetlenül okos ember volt de akivel én soha nem tudtam beszélgetni, akivel soha nem volt közös programunk, mert már este hatkor eldőlt a kanapén és elaludt. Én meg fel nem foghattam, hogy egy értelmes, felnőtt ember miért gondolja, hogy nem találjuk meg a pálinkásüveget a WC mögött.

Azt gondolom, hogy akkor még nem voltam kényszeres evő, csak egy duci, de kedves lány. Akkor, 17 évesen le tudtam fogyni úgy, hogy a menzai ebéden kívül mást nem ettem. És akkor, a duci, 17 éves lányból egy gyönyörű, szexi tinédzser lett, aki előtt megnyílt a világ, akit végre észrevettek a fiúk, aki teli volt életörömmel, energiával és önbizalommal. És aki megtanulta, hogy mindezekhez a soványságon keresztül vezet az út.

Van még jópár családi történet, ami magyarázhatja azt, hogy miért váltam én kényszeres túlevővé. Miért vagyok képtelen kiállni magamért, miért nem tudom meghúzni a határokat, miért nem merek nem-et mondani, miért rettegek attól, hogy ha ellentmodok valakinek, akkor nem fognak szeretni.

Sokat kutakodtam, sokszor voltak AHA! élményeim. Tudom, hogy egy elhanyagolt kisgyerek sír belül és tudom, hogy a csökkentértékűség és szégyen séma irányít. A tudás és az AHA! élmények azonban egy dolgot nem tanítottak meg: azt, hogy hogyan tudom magamhoz ölelni azt az elhanyagolt kislányt és hogyan tudok kitörni a sémáim fogságából. Változást semmilyen tudás nem hozott.

Mindig az evés maradt az, amibe menekülni lehetett, ami vígaszt nyújtott, ami csillapította a szorongást, ami elnyomta a szomorúságot, a dühöt, az agressziót. Ami örömöt adott, amikor azt éreztem, hogy semmi más örömöm nincs az életben.

Pedig minden okom megvolt az örömteli életre. Volt egy sikeres férjem, aki állítólag mindenkinél jobban szeretett. Volt szép házunk, nagy kertünk, jó autónk és 4 gyönyörű, egészséges, okos és helyes fiunk, a szomszédban pedig egy kedves és segítőkész anyós és, hát, egy alkoholista após, akivel én ugyanúgy nem tudtam kapcsolatot kialakítani, mint ahogy apuval sem tudtam. A segítőkészséget pedig úgy éltem meg, mint akinek folyton beleavatkoznak a magánéletébe. A gyerekekkel való 16 év otthonlét kikészített agyilag és lelkileg is, anyagilag pedig teljesen kiszolgáltatottá tett. Senki nem készített fel arra, hogy az anyaság - minden örömével együtt - egy nagy szívás is. És az anyagi jóllét, amit a férjem biztosított egy börtönné vált. Egy kalitkává, még ha aranyból volt is.

A terheségekkel jöttek fel a kilók is és maradtak is. Kipróbáltam már minden fogyókúrát, étrendet, pirulát, löttyöt, voltak is átmeneti sikereim, amik aztán folyton kudarcba fulladtak.

És egy idő után már nem is az étel, a túlevés lett a fő probléma, hanem a sorozatos kudarcélmények. Az állandó bűntudat, amit újra az evéssel próbáltam elnyomni, ücsörögve az önbizalmam, önértékelésem romjain. Amit aztán megerősítettek a férjem kedves szavai, hogy "Te egy akaratgyenge ember vagy. Nem a csodapirulákban kell bízni, egyszerűen csak nem kell enni."

Úgy éreztem, hogy bármit is csinálok, nem tudok megfelelni a férjem elvárásainak, képtelen vagyok az a jó feleség, anya, háziasszony és szerető lenni, akit ő elképzelt a tökéletes családmodelljében.

Amikor aztán apósom alkoholizmusa odáig fajult, hogy anyósom magára hagyta és átköltözött hozzánk, akkor két dolgot éreztem. Egyrészt azt, hogy rám nincs szükség ebben a családban, hiszen a tökéletes anya, feleség és háziasszony már beköltözött. A másik az volt, hogy aki függő, azt magára kell hagyni, azt ki lehet dobni a családból.

Én akkor már éreztem, hogy nekem az étel ugyanolyan, mint az alkoholistának az ital. El is mentem pszichológushoz, pszichiáterhez, aki megállapította, hogy depressziós vagyok, kóros önértékelési zavarral. Közben elkezdődtek a fizikai betegségek is megjelenni, csak épp fogalmam sem volt arról, hogy mi okozza az állandó hasmenést, mitől vizesedik a kezem, lábam, mitől jelennek meg újra és újra kopasz foltok a fejemen, mitől vannak a bélgörcsök és az állandó fáradtság. Én csak egy akaratgyenge ember voltam.

2010. szeptember 16-án mondták ki a válást. Nekem kellett elköltöznöm a szép nagy házunkból, egyedül. Mind a 4 fiú az apjával maradt. 3,5 millió forintot kaptam a közös házból, hogy új életet kezdjek, házat vegyek, hogy túléljek. 7 hónapig nem találtam munkát. Igazából nem is tudom, hogy éltem túl.

A visszakapott szabadság nagy boldogság lehetett volna, de még élvezni sem mertem, hiszen milyen anya az, aki élvezi, hogy megszabadult a gyerekeitől és örül, hogy végre nem kell kiszolgálnia másokat, nem kell alkalmazkodnia másokhoz és végre senki nem szól bele, hogy mikor, hova és kivel megy el, vagy ki, mikor jön hozzá. A dédanyai örökség, az elhagyott fiúk esete újra megtörtént. A bűntudat pedig ott volt minden pillanatban és elvett minden életörömöt. Saját magam fosztottam meg saját magamat attól, hogy élvezni merjem az életemet, a szabadságomat.

Amikor először nyírtam nagyon rövidre a hajamat, igazából kopaszra akartam vágni. Csak azért nem tettem meg, mert féltem attól, hogy mit mondanak majd mások. De belül éreztem azt is, hogy nem a hajamat akarom én lenyírni kopaszra. Magamat akarom kinyírni. Csak nem vagyok elég bátor hozzá. Mert mit mondanak majd mások…

Így aztán maradt az öngyilkosság szép, lassú módja: édességekkel, rágcsákkal, magas vérnyomással és cukorbetegséggel.

94 kiló körül voltam, amikor elváltunk és persze folytattam a megszokott fogyókúrákat és sikerült 111 kilóra feltornáznom magam. Illetve ez volt a legtöbb, amit mértem, később már rá sem álltam a mérlegre. Ekkor már az orvos is megállapította, hogy cukorbeteg vagyok és magas a vérnyomásom. Gyógyszert is felírt, amit nem igazán szedtem be. Nem illett volna az önbüntetési stratégiába, ha elkezdek egészségesen élni és magamért teszek meg dolgokat.

Közben az is kiderült, hogy bélgyulladás, autoimmun betegség áll a tüneteim mögött. Megértettem a betegség okait, megtudtam, hogy mit jelent a lyukas bél szindróma és hogy milyen életmódváltásra lenne szükségem. Csakhogy a tudás megint egy dolgot nem hozott: a változtatás képességét. Nem tartottam be sem az étrendet, sem az alvásprogramot, sem a stresszkezelést, és nem kezdtem el mozogni. Mondjuk elkezdtem egy olyan cukorgyógyszert szedni, ami segített 10 kilótól megszabadulni egy év alatt. Csak aztán megint győzött az önszabotázs, nem mentem vissza a diabetológiára, így kiestem a támogatásból.

Mindig azt gondoltam, hogy azért nem tudok változtatni az életmódomon, mert még nem vagyok elég rosszul. Még nem fáj annyira, hogy változtassak.

Most, így visszagondolva: de igen, nagyon-nagyon rosszul voltam. Nagyon is fájt. Csak én minden fájdalmat - testit és lelkit is - lenyomtam az étellel. Nem kezdtem el üvölteni, tombolni, hogy SEGÍTSETEK! Mert hiszen én mindig egy csendes, alkalmazkodó és megértő kislány voltam, aki nem mond ellent senkinek, hiszen akkor nem fogják szeretni. A csendes, alkalmazkodó, megértő kislányok pedig nem kezdenek el üvölteni és tombolni és segítséget sem kérnek, hiszen akkor kiderülne, hogy nincsenek jól. A csendes, alkalmazkodó és megértő kislányok hazudnak. Kifelé is és saját maguknak is, mert ha nem így tennének, akkor belepusztulnának a fájdalomba.

Idén nyáron halt meg a nagymamám (101 évesen). A temetésén az egyik unokatestvérem megkérdezte, hogy hogy vagyok? Egy 10-es skálán mennyi?

Kettő.

Látom magam előtt a döbbent arcát.

Ő mondta, hogy van az OA, ő küldte át a honlap linkjét.

Megnéztem a 15 kérdést, 13-ra igennel válaszoltam.

2023. július 27-én elmentem az első Skype gyűlésemre.

Az OA-ban megtanultam, hogy nem fontos az, hogy miért váltam ilyenné. Az a fontos, hogy hogyan tudok megváltozni. Végre egy program, ahol nem a múltamban kell vájkálnom, hanem ahol megmondják, hogy ezt, meg ezt csináld, azt meg ne csináld. Ilyen egyszerű.

Ilyen egyszerű?

Nekem, aki megrögzött ateista vagyok, nekem kellene egy Felsőbb Erőben hinni?

Nekem, aki azért nem mert soha berúgni, vagy egy füves cigit elszívni, vagy kipróbálni a hipnózist, mert attól félt, hogy ha kikerül a kontroll a kezéből, akkor összedől a világ, nekem kellene átadnom az irányítást valami istennek?

Nekem, aki soha nem tudtam betartani semmilyen étkezési tervet, aki képtelen voltam előre tervezni az étkezéseket, tudatosan vásárolni, majd még egyeztetgetek a szponzorommal, ha bármit változtatni akarok?

Nekem kellene telefonálgatnom, aki alapvetően a magánéletbe való belegyaloglásnak érzi a telefonálást?

Nekem kellene imával, meg meditációval kezdenem a napjaimat, aki annyira elfoglalt, hogy … hát, csak napi 4-5 órát tölt sorozatok nézésével, meg netezgetéssel.

4 hónapja vagyok a programban és 65 napja nem ettem piros ételt.

Fogytam 14 kilót, rendesen szedem a gyógyszereimet, a vércukrom, a vérnyomásom, a vérzsírom normális lett, a koleszterinem közel van ahhoz.

Reggel 5-kor kelek, hétvégén is. Reggelente meditálok, elmondom a napi imáimat, olvasom az OA irodalmat. Bármibe kezdek, legyen az munka, vagy utazás, kérem a Felsőbb Erőmet, hogy segítsen.

Nyugodt vagyok, jól alszom, lemondtam a Netflixet. És megtaláltam a Felsőbb Erőmet.

Persze, hosszú út áll még előttem. A Lépésmunkát akarom is - jobban mondva azt a belső változást szeretném átélni, amit másokon látok, amit mások elmondanak -,de félek is tőle.

De meghoztam egy döntést és ezt minden nap megerősítem magamnak:

A mai nap úgy döntök, hogy a lelkem középpontjába a szeretetet helyezem, így mindig velem van az abból fakadó melegség és vidámság. Eldöntöttem, hogy a mai nap a hit és a bizalom mellett döntök: azt várom, hogy a legjobb történjen velem és helyet csinálok neki az elmémben. Úgy döntöttem, hogy csak azt engedem közel magamhoz, ami szép, ami erősít, ami támogat, ami a szeretetből, a tiszteletből, az őszinteségből fakad. Úgy döntöttem, hogy engedem, hogy az én Istenem fénye és szeretete legyen az erőm és az örömöm. A mai nap mind az örömöt, mind a fájdalmat átélhetem, hiszen megtanultam anélkül feldolgozni őket, hogy étel után nyúlnék. Csak azt kell szem előtt tartanom, hogy a szívemre hallgassak és azt kövessem, mert a Felsőbb Erőm a szívemen keresztül szól hozzám.

Tudom, hogy ahhoz, hogy a legtöbbet hozzam ki magamból, szabadságra van szükségem és ezt a szabadságot az adja meg, hogy elállok a saját utamból, ráhagyatkozom a Felsőbb Erőmre és ugrom.

Kérlek, kedves Felsőbb Erőm, hogy segíts felismerni azokat a helyzeteket, amelyekben mások segítségére lehetek és adj hozzá bölcs gondolatokat és tiszta motiváció. Eltökélt szándékom, hogy minden tőlem telhető módon erősítsem a közösséget, hogy életben maradjon és eljusson az üzenete a még szenvedőkhöz.

Sok mindenért hálás vagyok az OA-nak, nektek, a társaimank és a Felsőbb Erőmnek.

Visszagondolva, a Felsőbb Erőm volt az, aki segített túlélni a válás utáni éveket. Nem lehetett máshogy, mert ezt én egyedül képtelen lettem volna átvészelni.

Emlékszem, egy listát ragasztottam a fürdőszobai tükrömre a férfiről, akit társként be akarok vonzani az életembe. Legyen magas, sportos, latinos, szeressen táncolni és feltétel nélkül szeressen engem. Egy elváráslista volt, amiben elvárások nélküli szeretetet akartam kapni. Hát, nem jött be.

Viszont bejött egy alacsony, pocakos török. Aki testestül, lelkestűl elfogadott olyannak, amilyen vagyok. Akitől csak szeretetet, támogatást és bátorítást kaptam és aki tökéletes ellentéte volt a férjemnek. Ki más küldte volna az életembe, ha nem a Felsőbb Erőm?

Ki más segített volna mindig, amikor én már minden reményt elveszítettem? Ki más nyitott volna ki előttem új kapukat és ki más segített volna, hogy én merjem kinyitni a szívemet?

Tudom, hogy hosszú út van még előttem, nem néztem még szembe a saját hibáimmal, a neheztelés még mindig bennem van a múltbeli sérelmeimet még mindig hurcolom magammal. Nem nyújtottam jóvátételt még senkinek.

De hálás vagyok azért, hogy megértettem, hogy apu miért dugdosta a WC mögé a pálinkát. Tudom, hogy hiába volt nagyon intelligens, beteg volt és nem tudott józanul gondolkodni. De miután elment az AA-ba, meg tudott változni és tudott olyan nagyapja lenni az unokáinak, amilyen apám nekem nem tudott lenni.

Hálás vagyok azért, hogy már nem anyut hibáztatom azért, hogy nem tanította meg, hogyan tarthatom rendben a lakást, amikor lusta vagyok elmosogatni, hanem összeszedem magam és nem fekszem le úgy aludni, hogy nincs rend, akkor sem, ha rajtam kívül senki sem látja.

Hálás vagyok azért, hogy látom, hogy hogyan tud valóban működni egy közösség, hogy tényleg megvalósítható az, hogy megértsük és elfogadjuk, hogy egyéni boldogulásunk a közösség egységétől függ.

Hálás vagyok azért, hogy visszakaptam a reményt és vele együtt a hitet, a bizalmat, a kitartást. Hálás vagyok azért, hogy kaptam hitet és vele együtt a reményt, a bizalmat és a türelmet. Mert remény nélkül nincs hit és hit nélkül nincs remény. És ha van hit és remény, akkor a többi már jön magától.

Hálás vagyok, hogy egy olyan közösségbe kerültem, ahol nem ítélnek el akkor sem, ha hibázom. Hálás vagyok, hogy olyan közösség tagja lehetek, ahol ha megbotlom és ezt őszintén elmondom, akkor nem kirekesztenek, hanem átölelnek.

Hálás vagyok azért, hogy hajandóvá és képessé váltam rendszert vinni az életembe és az étkezésembe.

Hálás vagyok azért, hogy észreveszem a kis dolgokban is a Felsőbb Erőm közreműködését. A jó dolgokban is és a figyelmeztetésekben is.

Hálás vagyok, hogy nem kell aggódnom minden miatt, nem kell félelemmel belevágnom semmibe, elég csak ráhagyatkoznom a Felsőbb Erőmre és ugorhatok.

Hálás vagyok, hogy kérhetek segítséget és hálás vagyok, ha adhatok segítséget. Hálás vagyok, ha szolgálhatom a közösséget és tudom, hogy ezzel a saját felépülésemet is szolgálom.

Hálás vagyok minden grammért, ami már nem nyomaszt. És ahogy mennek le a testemről ezek a grammok, úgy mennek le a lelkemről is a bűntudatom tonnái.

Hálás vagyok, hogy már nem agyalok túl mindent, hogy merek a szívemre hallgatni az eszem helyett.

Hálás vagyok azért, hogy nem kell elnyomnom az érzéseimet az étellel, de nem kell üvöltenem, toporzékolnom sem, mert itt meghallják a hangomat akkor is, ha egy szót sem szólok.

Köszönöm, hogy meghallgattatok.