Álomfejtő

Fodrásznál vagyok. Nem én akartam ide jönni, csak így alakult. Egy tanuló fodrásznál vagyok, aki rajtam gyakorol.

Hosszú hajam van, de mindig csak hanyagul copfba fogva hordom. Ő kibontja a hajam és kiderül, hogy nagyon szép, sűrű, kicsit szőkés, csillogó, majdnem derékig érő hajam van. Nagyon szép vagyok. Szép és magabiztos, de nem amolyan szexi szépség. Egyszerűen csak egy fiatalos, magabiztos, energikus, önbizalommal teli nő, aki tisztában van a nőiességével, de nem él ezzel vissza.

De a fodrász csinál egy rövid hajú frizurát is. (Ahhoz képest, hogy tanuló, meglepően ügyes.) A rövid haj is nagyon jól áll. Ő is nőies, szép, magabiztos, de nem az a robbanékony, lendületes erő sugárzik belőle, inkább a nyugalom és bölcsesség.

Nézem a két énem a fodrász tükrében és örülök annak, hogy bármikor választhatok, hogy épp melyikük akarok lenni. Úgy képzelem, hogy két testem van és az én döntésem, hogy épp melyik helyzetben melyik vagyok.

Hosszú hajúként fekszem az ágyban. Reggel felébredek és látom, hogy mellettem rövid hajú élettelen testem fekszik. Egy hullával fekszem egy ágyban. El kell döntenem, hogy ma melyik testben lesz a lelkem. Ez letaglóz. Bármelyiket is választom, a másik egy hulla lesz. Nem lehetek egyszerre két testben.

A fodrász megkérdezi, hogy melyikből legyen a paróka?

Erre nem is gondoltam. Szóval ez a kétféle test, csak amolyan bemutató volt? El kellene döntenem, hogy melyik a valódi énem és melyik csak egy paróka, amit csak magamra öltök.

A hosszú hajú szeretnék lenni, de mélyen, legbelül tudom, hogy a valódi énem a rövid hajú. De még nem akarom megskalpolni magam. (Igen, erre határozottan emlékszem. A paróka úgy készül, hogy  az egész hajas fejbőrt le kell szedni.) Nem akarok parókát csinálni a gyönyörű, hosszú hajamból. Élvezni akarom, ahogy fújja a szél, ahogy lobog, ahogy csodálattal nézik.

A rövid hajú énem csak mosolyogva néz és vár. Örül a hosszú hajúnak, nem féltékeny a sikereire. Nem sürget, nem állít választás elé csak várja, hogy magamtól is megértsem, hogy nem a hosszú haj adja azt az az érzést, aminek az elvesztését olyan nagyon nem akarom.

Eszembe jut Pál Feri előadása, amit a archetípusokról tartott. Nem hallgattam most újra őket, de úgy rémlik, hogy ő 4 archetípusról beszél. 

A király / királynő, aki kijelöli a határokat.

A harcos / amazon, aki megvédi a határokat.

A szerelmes, aki átlépi a határokat.

A mágus, aki összeköti a kintet és a bentet, a fentet és a lentet. 

Ez jut most eszembe. Azt hiszem, a királynőség megvan bennem. A harcos amazon nincs, sosem volt, De valahogy nem is hiányzik.

A szerelmes az, aki hiányzik. Ott van ő is valahol, csak mintha bezárták volna. Ott van a hosszú, csillogó hajával, csak épp kiengedhetetlenül bezárva a börtönébe, hogy meg ne próbálhassa átlépni azokat a határokat, akkor se, ha vállalja a következményekért a felelősséget. És talán már ő maga is feladta. 

A mágus talán ott van bennem, de az örökké racionális, két lábon a földön járó királynő nem engedi szóhoz jutni. Vagy talán nem is a királynő. Talán éppen a határátlépő szerelmes hiányzik. Talán mégis szükség lenne a harcos amazonra is.